Megér egy estet...
Jujj,
de megkívántam ékes fővárosunkat!
Belevetni magam az
éjszakai életbe, bulizni, taxizni, inni, bohókázni.
Nem
vagyok budapesti, de dolgoztam pár évet ott. De csak feljártam
naponta, nem laktam a városban.
Utáltam, most is
utálom Budapestet, kiráz a hideg tőle. De sose volt közömbös, és az
az életérzés, amit én megéreztem belőle, azt szerettem. Az a
fiatalfelnőttes, kacér játék. Az élettel, jaj Budapest! Most ha azt
mondanám, szinglis, nem lenne igaz, mert már jópár éve vagyok
kapcsolatban valakivel. Az én nagy szerelmemmel. De ez egy másik
téma. Egy szerelmetes csöpögős fülledtség, ami ha megérint is,
gyakran persze, nem kívánkozik ki belőlem, mert akkor már nem az
igazi.
Visszakanyarodva a mi
kis fővárosunkhoz, hát hiányzik, de cudarul. A szingli-fíling.
Munkahelyi helyehuja olyan csajozósan, kariparty-k, ami ugye
aktuális most, csapatépítő tréningnek nevezett
kieresztemagőztegykispálesszel hétvége, cigizés, dumcsizás,
nevetés, nevetés, nevetés a sok hülye ügyfélen, a cég faszságain.
Hát, tudjátok, hogy van ez.
Smink,
úhh, mikor sminkeltem én utoljára? Pedig de szerettem, de szép
voltam tőle, igen. Legalábbis úgy éreztem. Végigrobogni reggel a
vonatról át a városon az irodába. Az ébredő városon keresztül.
Akkor de gyűlöltem a tömeget, a birka népség a metrón, de most
hiányzik.
Szóval hiányzik e lét, bár ha ebben élnék, meg a mostani hiányozna.
